Cigaretta

13 éve kísér utamon. Kisegített suta pillanataimban, ott volt ha szomorú voltam és sírtam, és szívhattam  ha buliztam. Rágyújtottam ötletelés közben, vagy csak ha izgalmasnak tűnő pletyka került terítékre, vagy meleg kávé mellett, ill. jó kajálás után. Beette magát ez életem legintimebb részleteibe.

Unom a korlátokat, amiket állít nekem: az idegeskedést, lesz-e elég itthon estére, mikor kell venni újat, hol álljunk meg vásárolni, stb stb. 

Harminchoz közeledve, majd' az életem felét azzal töltöttem, hogy szívom. Köszönöm, több mankó nem kell, elég erős vagyok már egyedül is!!!

Holnap biorezonanciális kezelésre megyek. Környezetemben több ember szokott ezzel le, a keresztapám is, 40 év cigi után. Persze kell az akaraterő is. Meg a motiváció. Nekem van: Szeretném, ha Regina egészséges felnőtt nő lenne. Nem kell neki végigcsinálni, ahogy a szülei kemón mennek keresztül, vagy gennyt szívnak le a tüdejéből. Neki is meg van a joga az egészséges gyerek - és tinédzserkorhoz, amikor a saját helyét keresi a világban, és nem minket ápol. Ha ránézek, a földig döngöl a felismerés nap mint nap: ez a felelősség egy életen át tart, őt fel kell nevelni, nem halhatok meg! Már rég nem csak magamért vagyok felelős, a döntéseim nem csak saját magam életét befolyásolják. (Ez az, amit olyan nagyon nehéz megemészteni)

Leírtam mindezt, motivációként. Azt mondják, az első 48 óra szemét lesz. Ha megbukok, nem leszek rosszabb ember. Ugyanolyan feleség és anya leszek, mint eddig. Semmi más nem történik, minthogy elveszítek egy csatát. Magammal szemben. És az embernek ez tud a legjobban fájni :(