Ági és Andris blogja

 A játszótér külön fejezetet érdemel. Amikor a lakást kiválasztottuk, döntő tényező volt, hogy a lépcsőházból a hátsó ajtón kijutva egy kedves kis térre jutunk ki, mely el van kerítve, hinta, csúzda, homokozó és pár apróbb játék található rajta. Várandósságom alatt mindig boldogan gondoltam rá, menyi időt fogunk mi itt a picivel eltölteni.

Aztán Regina 6-8 hónapos korában egyre jobban kezdett eltölteni valami szorongásféle, ha a térre gondoltam - addigra már láttam, hogy itt összeszokott társaság van, nagy dumapartik, gyerekbarátságok, egy újabb közösség, ahova neki majd be kell illeszkednie, mi több, nekem is!

Elöször csak hintázni jártunk, aztán az első homokószett megvétele után azzal is próbálkoztunk. Lassan már minden érdekli, elemében van ha ott vagyunk, kötelező program minden délután, különben nem alszik este. Ha fáradt vagyok, és ki akarom bekkelni, 5 óra magasságában odahozza nekem a kiscipőjét, amit nemes egyszerúséggel "tepöttyé"-nek hív.Ilyenkor nincs kifogás, menni kell. Hát felcuccoljuk a homokozásra alkalmas játékokat, a kismotort, és a kicsi babakocsit, amit névnapjára kapott. Nagy adag tea, kispulóver, váltás pelus, és mehet a vándorcikrusz. 

A játékok levitele is nehéz ügy szokott lenni:  kiválasztani, mit vigyünk le, és mi maradjon otthon. Anya teherbírásán túl is fontos kérdés, mit adhatunk oda másoknak. Mert amit a térre levisz az ember, az fogyóeszköz. Szívesen törném le más gyerekek kezét, mikor Regina játékaihoz nyúlnak, de kedves mosollyal szoktam mondani mégis, hogy nyugodtan játszhat vele a kicsi : ugyanis nem tudsz annyi mindennel lemenni, hogy a gyerekedet ne más labdája, babakocsija, lapátja érdekelje. És ha ők odaadják, nekünk is illik, mert más meg a saját gyerekét szereti úgy mint én az enyémet, és az a másik pici ugyanúgy kiváncsi, mint az enyém. Így hát fájó szívvel, aggódó pislantások közeppette kísérem szemmel, mi történik épp kis "értékeinkkel".

Aztán ott az étkezés kérdése: én két kajálás között szeretem levinni, de a téren nagy divat a nassolás. Ilynekor a gyerekek körbekínálják egymást, ez még kedves is és aranyos is, ahogy a totyogósok kínálnak. De amikor egy nagymama kérdi tőlem, hogy a lányom kaphat-e nápolyit, és én szépen megköszönöm, de hárítok, tekintve hogy azt még félrenyelheti,és indokaimat meg is osztom vele, ennek ellenére 3 perc múlva látom, hogy egy kézzel tört darabot a kicsi kezébe ad, ölni tudnék. Kezdjük ott, hogy én végiggondoltam, és döntöttem, hogy jön egy idegen ahhoz, hogyfelülbírálja a döntésemet? De amitől igazából vérben forog a szemem, az hogy elötte megfogja a kezével - gondolom a saját unokájának sem akar rosszat, nyilván nem mocskos kézzel adja, de ezt a jogot még egy ideig fenntartom magamnak, az apjának, és az általunk felhatalmazott családtagoknak, akikben bízunk.

A végére hagytam a lenehezebb kérdést: mikor segíts a gyermekednek, mikor avatkozz közve, és mikor hagyd, hogy megoldja egyedül? Amikor látom, hogy kedvesen körpetopogja a kislányt a motorjáért, de az nem adja, nem megyek doa - sajnos, ezt meg kell tanulni, hogy nem minden az övé, és sajnos nem mindenki szereti őt úgy, mint a közvetlen környezete. És amikor odafut a sok gyerekhez, de azok meg továbbfutnak, és áll a tér közepén, markolássza  a kis nadrágját, de csak nézelődik, megszakad a szívem érte, de nem megyek doa. Tudja mindig hol vagyok, pár lépés távolságnál messzebb nem kerül soha (nem is értem az anyákat, akik újságot olvasnak, nem félnek hogy egy másik gyerek megüti az övéket, vagy csak kavicsot eszik, stb. stb.) Viszont amikor a nagyobbakhoz akar csatlakozni a homokozóban, az alagút ásáshoz, és az 5 éves kislány ellöki, hogy ne segítsen, persze elöször kedvesen közelítek, hogy "engedd a kicsit is, ő még nem olyan nagy, mint te, de szeretne veletek játszani", de az 5 évesek kegyetlenek, és a szemembe mondja nemes egyszerűséggel, hogy ha még egyszer odamegy a lányom, még a szemébe is dobja  a homokot. Nos ez az a pont, amikor nem a felnőtt reagál belőlem, hanem a dacos gyerek: megfogom a gyerek kezét, és a fülébe súgom, hogy ha megteszi, akkor én meg megverem őt, amikor az anyja nem látja. Utána rend szokott lenni. Lehet nem a legokosabb megoldás, de az anyaoroszlán néha kikívánkozik az emberből....(Ez persze maga után vonja azt, hogy majd az ötéves lányomra is még nagyon fogok figyelni, nehogy egyszer egy hozzám hasonló hülye anyuka megefogja a kezét, és a fülébe súgja, hogy megveri.... :D )

Azt gondolom, ahogy a gyerek szokik közösséghez,úgy én is fejlődöm, mindkettőnknek sokat kell még tanulnia, de alakulunk.