A mi kicsi lányunk egy éves lett. Vége a csecsemőkornak, bár ez Reginánál már 3 hónapja bekövetkezett a fejlódését tekintve. 

Az esetek többségében sikít bennem az anyai büszkeség, bárhol járunk, nagyon nagy tetszést arat a gyerek, haverkodik mindenkivel, egy igazi kis bohóc. Okos, és már most nagyon fejlett humorérzékkel rendelkezik, nemtudom mi ebből a genetika, és mennyit számít az, hogy sokat nevetünk itthon Andrissal, és ezt látja. Máskor viszont komolyan elbizonytalanodom, amikor nála 4-5 hónappal idősebb gyerekek között átveszi az irányító szerepet, és mint egy kis vadóc, úgy viselkedik. Konok, rettenetesen akaratos kis emberke. Borzasztóan jó a megfigyelóképessége, sok dolgot elég egyszer magmutatni neki, és csinálja utána. Ami elsőre nem megy, azt képes napokig, akár hetekig gyakorolni, kitartó. Sokszor csodálom őt, milyen lelkesedéssel áll a világhoz. 

Persze vannak nehéz napok is, tegnap a reggeli kávézás közben arra lettem figyelmes, hogy elmegy mellettem, és tiszta vörös cík a gyerek. Pániktól gyöngyöző homlokkal dobtam el mindent, és rohantam hozzá, azt hittem vérzik. De semmi baja nem volt, csak a szuper drága extra csillogó rúzsomat kaparintotta meg, és azt festette ki magára. Egész nap szikrázott a teste a napban, nem lehetett lemosni. Mire épp magahoz tértem a mérgelődésből, azt látom, áll a szobájában, és angyali mosollyal tépi le a tapétát a falról, jó hosszan, nagy csíkban....gutaütést kaptam. Ma reggel pedig megkaparintotta  a telefonom, és üres sms-ekkel bombázta a telefonkönyvemben elöl szereplő embereket.

Ilyen, és ehhez hasonló kis közjátékokkal tarkítva telnek a hétköznapjaink.

És a poszt végére egy kis összeállítás, az elmúlt egy évből, a számomra legkedvesebb képekkel: