Ági és Andris blogja

Szentivánéjji álom

Egy nappal voltunk túl a kiírt időponton, a doki reggel megvizsgált, ami eléggé fájt, majd közölte, ő most olyat csinált, amitől lehet este megérkezik a kicsi. Az első gondolatom az volt: "Ki hatalmazta erre fel??? Én még nem vagyok erre az egészre felkészülve!!!" Azt hiszem, elöntött a pánik, Andrist is kicsit. Ennek ellenére békésen hazamentünk, és a korai kelés miatt lefeküdtünk pihenni. Gyanúsan  szabályosan ismétlődő fájdalmakkal ébredtem, már sejtettem, este buli lesz a szülőszobán, bár őszintén szólva nem akartam elhinni. Egyre erősödő fájdalmaim miatt felhívtam a szülésznőmet, aki hitte is meg nem is, hogy 3 percesekre ébredtem, mivel a reggeli vizsgálat előtt nyoma sem volt, hogy a kicsi el akarna indulni. Megbeszéltük, hogy bemegyek a kórházba, megmutatom magam. Amikor közöltem Andrissal, be kell mennünk, azt válaszolta: "Jó szívem, csak befejezem a csempézést". Azt hiszem mindketten húztuk az időt, megijedtünk nagyon. Aztán felgyorsultak az események, gyorsan összekaptuk magunkat, és elindultunk. A kocsiban már elég erős fájások voltak, Andris mindnél azt mondta, nyugi szívem, mindjárt bennt leszünk a kórházban, én meg arra gondoltam, és akkor mi van? még csak most jön a neheze....

Megálltunk a kórház előtt, kiszálltunk, Andris rám nézett, és miközben megfogta a kezem, azt mondta: "Gyere kincsem, szülünk együtt egy babát". Ezért a mondatért akkor nagyon hálás voltam.

A vizsgálat után egyértelműen eldőlt, hogy az éjszakát nem ússzuk meg, elkezdett folyni a magzatvíz. Bekísértek a vajúdóba, majd röviddel utánam Andris is bejöhetett, szép zöld köpenyben. Időközben megérkezett a szülésznőm, Kati, aki egy kincs. Hamar átkísétek a szülőszobára, és elkezdtük róni a köreinket a folyosón, sétálgattunk föl és alá, segítve a tágulási folyamatot.

Sok mindenre nem emlékszem, van ami rémlik, de máshova teszem időben, mint amikor történet. Az még megmaradt, hogy Andrisnak anyuék hoztak egy pizzát, és ő elvonult enni, rágyújtani. Mi a Katival beszélgettünk, fájdogáltam, majd később kaptam egy injekciót, enyhe fájdalomcsillapító volt, de volt valamiféle méhszájtágító hatása, ezt akkor elmagyarázták nekem, de ahhoz már kevés voltam, hogy értsem is.

Az utolsó felvonás előtt beküldtek zuhanyozni, a meleg víz jótékony hatására számíva. Én azt hiszem, ott vesztettem el a kapcsolatot a külvilággal, úgy éreztem, minden egyes fájásnál, letépem a kapaszkodót a csempével együtt. Közben megérkezett a dokim, Balcsiról jött vissza levezetni a szülést: érdekes, ezt akkor annyira nem hatott meg, Kati mellett tökéletesen biztonságban éreztem magam.

Emlékszem, mindenki benn ült már, a doki, mellette a szülésznő, én ropogtattam Andris ujjait, és vártunk. Én meg csak aludni akartam, semi másra nem vágytam, annyira fáradt voltam. Aztán el kellett kezdenem nyomni. Az még rémlik, hogy infúziót kaptam, hogy erősítsék a fájásokat, aztán már csak az maradt meg, hogy hiába mondták, nem mertem nyomni. Eléggé be voltam tojva, húztam az időt.

Persze a végére nem volt választásom: a fájások alatt és között csak félszavakban tudtam kommunikálni, elég ingerülten kértem Andrist, hogy ne beszéljen hozzám :) Asszem ez konkrétan úgy úgy hangzott, amikor ő épp kedvesen nyugtatni próbált, hogy: "kuss, ne beszélj hozzám a fájások alatt". Édes drága lélek, hogy nem vette fel, neki is nyilván nehéz éjszaka volt.

Az utolsó nyomás előtt mikor a kis feje kinn volt már, a szülésznő tartotta a fejét, Andris az enyémet, a doki meg a hasam fölött térdelt, készen hogy kimaszírozza a picit belőllem: akkor annyira fájt, hogy azt hittem meghalok. Úgy éreztem, az univerzum atomjaira hullik körülöttem, aztán hirtelen jött a fájás, és kinn is volt a kicsi. Amikor lenéztem, csak azt láttam, milyen szép. És azt éreztem, nagyon szeretem Andrist. Ezt akkor állítólag mondtam is neki, na itt már sok fehér folt van ha megpróbálok visszaemlékezni.

Még az otthonról induláskor visszafutotam a fürdőszobába, Andris idegesen kérdezte, mit csinálok, én meg mondtam lemosom a sminkem, mert biztos sírni fogok. Hát nem tudtam, ugyanis miután megérkezett közénk Regina, és rámtették, fáradtan oldalra néztem drága páromra:folytak a könnyei - ez akkor ott úgy meglepett, hogy nem is tudtam meghatódni. Aztán meg pont ezen hatódtam meg. :)

Engem meg a csöppöt elláttak, majd Andris kivihette megmutatni a nagyszülőknek meg hugimnak, akik végigdrukkolták a végét kinn a folyosón.

Végén én is kisétáltam hozzájuk, utána kaptam egy szobát, rendeltem egy pizzát, és a sok gyógyszer hatására teleszájjal beszélve fárasztottam a szobatársamat még 2 órát, aki szegény még hetekkel a szülés előtt volt.

Sokáig maradtunk a kórházban, mert beságult a hölgy, nagy volt az öröm, mikor hazajöhettünk, ami persze úgy végződött, mint mindenkinél: boldogan belépünk a lakásba, a kicsit békésen betesszük az ágyába, amikor is felordít. Mi egymásra nézünk, és meglájuk a másik szemében is a pánikot....dez már másik sztori. :)

Köszönet Dr. Lintner Balázsnak (doki) és Gönczi Kati szülésznőnek.