Ma betöltöttük a 18. hetet, lassan félidősek vagyunk. A kicsi még alig ad magáról hírt, néha gyanús csak, hogy valaki lakik az egyre kerekedő pocakomban. Jövő héten, az ultrahangon meg tudjuk, kisfiú-e, vagy kislány. Andris látszólag nagyon jól bírja a kiképzést (nem tudom, mennyire ingatag valójában a lelkiereje).
Szükség is van a nyugalmára, hisz én néha ok nélkül elkeseredek, máskor madarat lehet velem fogatni, és ezek az érzelmi hullámok mindig indok nélkül törnek rám. Várom már a szombatot is, de érdekes, nem az esküvőt, hanem az azt követő időt. Mikor már túl leszünk rajta. Azt hiszem, akármilyen szerény kis esküvő, kisruhával, kiscsokorral, kis tortával, mégis próbára teszi az idegeimet. Mégiscsak lezárul egy szakasza az életünknek, végérvényesen. Érzem, hogy valami szép és hosszú dolog vár ránk, ha nem veszünk el a hétköznapok dühítő apróságaiban.
Kezd rajtam elhatalmasodni a fészekrakó ösztön, egyre nyugtalanabb vagyok, már nem érzem magam otthon a mostani lakásban, szeretném az otthonunk kialakítani. Andris kedvesen tűri, bár biztos idegesíti, kb. naponta szóbahozom a dolgot.
Ha legközelebb írunk, azt hiszem teszünk majd fel pár fényképet kísérőként. Addigra többszörösen lesz miről.
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.